Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

58
szívéhez, utána a homlokához emelte a kezét és most
már nem rúg-kapált, csak sírt. Félóra múlva, mikor
Berkó ezredorvos begipszelve, bekötve a törött lábat,
mutatta neki a most már nagy, hófehér végtagot,
Hadir Mussa felült az asztalon és úgy nézte, nem
akarta elhinni, hogy ez a nagy, vastag fehér valami,
az az ő lába, amelyik most már nem fáj, mert ki
van feszítve s a gipsz lassan megkeményszik rajta.
Egy másik török, Mehmed Abdulah, fiatal
suhanc, Pfann keze közé kerül s az ezredorvos látja,
hogy a török legénynek ajkai ki vannak cserepesedve,
liheg. Kérdezi tőle tolmács útján:
– Nem innál egy kis vizet?
A török legénynek eltorzul az arca s azt mondja:
– Nem, ne adjatok vizet, vizet nem iszom!
És visított hozzá. Összenézünk, ezt még nem
láttuk, hogy ha valakit vízzel kínálnak, ennyire megijedjen.
Valami instinktus súghatta Pfannak, hogy
mégis egy pohár vizet hozasson s a szájához vigye a
töröknek. Dacára átlőtt bordáinak, Mehmed Abdulah föl
akar ugrani az asztalról, a katonák alig tudták tartani.
— Kérdezze meg, Simowa asszony, miért fél
úgy a víztől? Hiszen száraz az egész szája, muszáj,
hogy szomjas legyen.
— Azt mondja, hogy ő nem iszik vizet, őtet
most meg fogják mérgezni.
Pfann nem szól semmit, hanem kipeckeli a szájat
és beletölti a vizet Mehmed Abdulah torkába. Még
nem tölthetett be fél pohárral, mikor a fiatal török
már engedelmesen kinyitotta a száját és mohón nyelte
le a többit. Mikor a második pohárral hozták neki,
akkor már maga nyúlt utána és kiivott egymásután
három pohár vizet. Azt mondja a tolmács: