Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

131
táblát, a le- és felvonuló vonalakat mutatom neki és
mondom:
– Egész komolyan mondom, jobban lesz. Természetesen
súlyos az állapota, de lásd, ma felfelé húzták
a doktorok ezt a vonalat, ez annyit tesz, hogy
ma felfelé ment... a reménység... a reménység,
hogy meggyógyul .. .
Az öreg rámnéz, fürkészi az arcomat, aztán megfogja
a köpenyegem szélét és odább húz. Forróság
árad ki belőle és tördeli a kezeit. Balzac írt ilyen apai
szeretetről. Küzködik magával és szól, a szomszéd
ágyakról a betegek oda néznek hozzánk:
— Igazán meggyógyul? Ne bolondíts, nem bírom
ki, ha meghal. A másik két fiam szintén elpusztult,
.azok ott maradtak a csatatéren ...
— Ugyan, hogy beszélhetsz ilyen bolondokat,
hiszen tudod, hogy a kormány egyetlen jelentést sem
ad ki, hogy ki halt meg és ki sebesült meg. Hát akkor
honnan tudhatnád, ha meghaltak is?
— Ők is ott voltak Kirk-Kilisze és Drinápoly
közt. Egymás mellett. Dancso más században volt.
Giorge és Tódor ugyanattól a gránáttól pusztultak el,
nekem megmondta Danio Vateff, aki mellettük volt,
hazakerült, nincsen meg az egyik karja.
— Hátha tévedett? .. .
— Ez az utolsó fiam. Az anyja beteg. Azt mondd
meg nekem, doktor, hogy életben marad-e a fiú?
Az utolsó fiúnak odahallott a nyögése, az új
tályog dolgozik, egészen mélyen bent a fejben, ahhoz
már nem lehet hozzányúlni. Nyög. Az öreg pedig szól:
— Add a becsületszavadat, hogy meggyógyul.
— Mondtam már neked, hogy . . .
— Add a becsületszavadat.