Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

93
gár katonák övezik, szuronyos puskával. A vezetőjük
egy civilruhás, de katonasapkás, kis, feketeszakállas
ember, nagyszerű, tömzsi fakó lovon, jobbjában karabélyt
tart a nyereg-kápán. Mert nyerge is volt. Éppen
egy kis fahídhoz értünk.
Látja, hogy jövünk, látja a karomon a vöröskeresztes
karszalagot: előzékeny akart lenni, reákiáltott
az egyik emberre, öreg, fehérszakállú, feketenyakú,
feketearcú törökre, a fején a piros turbán is
fekete már, hogy álljon meg, amíg mi elhaladunk.
A töröknek a füle az agyvelejétől azonban
nagyon messze van, csak ült az öreg a rúd végén,
lógatva a két lábát a bivalyok farához s egykedvűen
nézett maga elé. Dühbe jött a kis feketeszakállas
lovas, ez a kis proviant-tábornok, elébe ugratott a
bivalyoknak, azok balra ijedtek lefelé az ároknak, a
török akkor tért magához, a proviant tábornok a karabély
csövét marokra kapva: a puskatussal fejébe vágott
az öreg töröknek. Kétszer, egymásután.
Az elsőt bírta az öreg, a másiktól lefordult, a
rúdon keresztül a nekilódult bivalyok közé, végighasalt
a földön, a keze kitápászkodva, a kerekek átmentek
rajta. Nagyon hosszú volt az idő.
Már megálltam, hogy leszállok, mi lesz az öreggel,
kiáltottam egyet, a kerekek már keresztülmentek
a törökön, a karján, a tomporán, egy pillanatig úgy
feküdt, de mire odaértem: felállt és futott a szekér
után, a proviant-hős még egyet ütött rajta a kis fahíd
túlsó oldalán.
Az öreg töröknek nem tört a csontja, nem lett
semmi baja, csak végigvertek rajta a karabéllyal. A
szekere közé dobták, amit tőle vettek el, a hazájával
együtt.