Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

21
Egyébként nincsen semmi bajuk. A meleg szobában,
nyugalomban, két-három nap múlva majd magukhoz
térnek, van már ilyen betegünk. Van egy: Trepcso
Mitroff, az 52. ezred 10-ik századából, ezt a légnyomás
megnémította, azonkívül a gránátdarabok leszakították
az állkapcsát. És már nyüzsgött a sebe, mikor
megkaptuk. Pfann ezredorvos dolgozik rajta s azt
mondja: ember lesz belőle. Most este hoztak egyet:
a hátgerincét lőtte át a puskagolyó. És él, nem tudjuk
meddig.
Így hozták őket, be az éjszakába, s amint hozták:
az egyik – a nevét nem lehetett megkérdezni és
nem is ismeri senki – az eszméletlenségből fölébredt,
elkezdett nevetni, nevetni s dalolni a hordágyon, utána
dalolt a vánszorgó nyomorék-csapatnak, egész tisztán
énekelte a Sumi Marica bolgár nemzeti himnusz utolsó
sorát – ami mellett bemennek a tűzbe – pattogó
ritmussal, mégis a szláv melancholia hangja van
benne:
Rast, tva, îri, mars vojnicsi!
Hopp, kettő, három, gyerünk, katonák! Mars
vojnicsi – hangzott az ezer kivilágított ablak közt, s
mikor beemelték a hordágyat a folyosó-ajtón, már
csak egy nevetés hangzott ki az udvarra.
És leteszik őket a folyosóra, mert már megint
nincsen hely; ma kibocsátottunk százhúszat, s megint
ötszázon felül vagyunk, az első emeleten a maltézereknél
négyszázan, a második emelet a cseheké és az
oroszoké: ott is ötszázan, most már mindenik traktus
lecsukja a folyosóajtókat, ide ne hozzanak többet, se
hely nincsen, se orvos nem bírja, se – ennivaló nincsen.
Nincs leves, nincs tea, nincs kenyér, már az elhelyezettek
egy részének sem jutott. Ibrányi főnökasz-
$■■