Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

117
katona sapkája mint valami csipkefodor, szegélyezi a
falakat.
A kanyargó szerpentinút fehér mésztalaján sűrű
fekete vonal kígyózik lefelé. Lassan, de folyvást ömlik
a fekete sor, micsoda hadsereg jön itt.
Leért már az eleje a fahídhoz, egetverő hurrák!
reszketteti meg a levegőt.
Török századok. Török ezredek. A fogoly török
hadsereg. A tizenkétezer török katona, a négyszáznyolcvan
török fogoly tiszt, akiket tegnapelőtt Dzsirmurdzsina
és Fegea közt Kutischeff tábornok bekerített
és akik – megadták magukat Djever pasával
az élükön. Már hallottunk tegnap róla, nem akartuk
hinni. Most itt állanak előttünk.
Jönnek és jönnek. Negyven bolgár huszár elől,
magyar lovakon, megismerem a kis Noniusokat, Gidránokat.
Aztán negyven feltűzött szuronyú bolgár baka
és utánuk négyessorban a valamikor, nem is olyan
régen kakizöld ruhájú török katonák. Nincsen fegyverük
és nincsen köpenyegjük, soknak turbánja sincsen
már.
Cammognak, cammognak, olyan a lépésük, hogy
keresem előttük a fekete lovakat a furgonnal. Háromnégyszáz
ember után jön két szekér, azon azok, akik
elbuktak az úton és a puskatusra sem keltek fel.
Megint néhány bolgár katona, oldalt is négy-öt,
aztán megint három-négyszáz török. Így jöttek késő
estig, két órán keresztül. Ezek sokan voltak, ezeket
nem lőtték agyon.
Nem néznek semerre, a tisztek sem, akik öszvéreken,
apró kis lovakon lovagolnak, óriási málháik
között. Alig látszanak ki, nagyok a málhák a ló hátán,
kis emberek és öregek. Hatvan-hetven éves hadnagyok,