Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

104
Az egyik szamaritanszka: Sepoff asszony kelt
fel – az ura gyermekkorában Szegeden lakott és
Szép-nek hívták – s kezelés alá vette mind a kettőt.
Az egyiknek a combjában volt golyó, a másiknak a
karján szúrás. Mi tovább iddogáltunk.
A szúrtsebű beteg, Nikola Lozanoff csak elkezd
ám sikongatni. Sepoff asszony egy csipesszel nyúlkál
a sebben. Csak nyúlkál, csak csipked valamit s Lozanoff
csak kiabál.
Odanézek, nem látom jól így messzebbről, oda
megyek, azt mondom a bolgár menyecskének:
— Kérem, mit tetszik csinálni?
— Itt, ezt a cérnát akarom kiszedni. Hogy beleragadt!
— Ne tessék bántani, asszonyság, nem cérna az,
hanem egy idegszál. Tessék csak ott hagyni a helyén,
jó helyen van az.
Az öreg Toscheff is odajött, a pohár bor éppen
a kezében volt, két lépésről odahajolt s csak annyit
mondott:
– Most már be is lehet kötni.
Sok, mulatságos élmény, most azonban abba kell
hagynom a leírását, mert Sternberg úr hazajött s
nagyon izgatott, itt sír a széken:
— Mindent elvittek! Még az ágyneműt is. A ruhákat
is, a házat felgyújtották, koldus vagyok.
— Hátha nem igaz?
— Hárman is mondták, ott voltak. El fogok
menni a királyhoz, ő nagyon jó ember. És ha nem
fizetik meg, akkor nem ismernek engem . . .
— Mi bolondot akar csinálni?
— Felkeresem a lapokat Európában és elmondok
nekik mindent. Maga ismerős újságírókkal?