Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

67
Ruhástól aludtunk és reggel az eresz alól mosakodtunk.
Délelőtt a város parancsnoka, nem tudom milyen
nevű generális, átnézte az írásaimat és mondta:
— Elküldöm az urat Kazelagacsig, az éppen a
határszél. Estére ott lesz. Odáig tudok automobilt
adni. Onnan nem tudom, hogy jut tovább, mert az
autó nem bírja. Talán lesznek bivaly-transzportok.
— Hát hány kilométerre van automobillal Kazelagacs?
— Hatvan kilométer. Óránként tíz kilométerrel
mehetnek.
De csak nyolc kilométer „sebességgel” jöhettünk,
a 28 lóerős Humber-gépen. A két soffőr közül Gruju
Waszily Kaboff vezetett, mindegyik bolgár katona.
Kopár dombok közt haladtunk, tengelyig érő sárban.
Este a kazelagacsi hátrahagyott táborhoz értünk, megint
egy generálisnál jelentkeztem, ez átadott egy főhadnagynak,
aki a kommisszáriussal ivott egy félszerben.
Mind a ketten oroszul beszéltek és – orosz nyelvhez
méltóan – erősen be voltak szeszelve. A kommisszáriusnak
gyönyörű delirium tremense van, ritka a bolgárok
között. Azonkívül még hatalmasabb Basedowkórja;
a két szeme majd kiugrik az arcából.
A főhadnagy átadott egy vojnik-nak, aki elvezetett
a korcsmába. Szalmán, az ivóban fogunk aludni,
de most még nem lehet, mert vendégek vannak.
Katonák, akik mind körénk ülnek, csodálkoznak, megforgatják
a termofort, amelyből meleg tea ömlik, a
crayont pedig – amelyben benne van a tinta –
kiszedik a kezemből s mulatnak a villamos zseblámpámon:
„ezután majd nekünk is lesz ilyen” – így
mondták.