Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

72
sebváladéktól. No, ez ugyan nem három vagy négynapos
kötés.
— Boli?
— Boli, boli – nyögi a szerencsétlen.
Át kellene kötni, de itt, a szekérben hogy kössem
át? Inficiálódhatik a seb, igaz, hogy átkötés nélkül is
az lesz a vége, hiszen már félig a sebet látni, a genyedés
közt. Csak éppen felső kötést teszek reá és morfiumpasztillát
adok neki.
Egy másik szekérben Barcsu Miteff, a 11-es
regiment 2-ik századából, már teljesen leesett kötéssel
fekszik. A bal karján van egy óriási, flegmónés seb.
Nincs más hátra, akármennyire gyarló dolgot végezhetek
is, mégis jobb, mint nyitott sebbel szalma közt
fetrengeni hagyni: előveszem hátzsákomból a szublimátoldatot,
vattát, jodoform-gazet, fáslit, kimosom a
sebét ott a szekérben és bekötöm. Vigyáztam, hogy
ne érjen a sebhez semmi és hogy oldalt kissé kinyomkodtam
a genytől: Barcsu Miteff mindjárt jobban érezte
magát.
így tartott két óra hosszáig, négy sebesülttel.
Csak azokhoz nyúltam hozzá, akiknek a sebe kint
volt a kötés alól. Milyen jó, hogy hoztam magammal
kötszereket s néhány gyógyszert. Az ember némelykor,
anélkül, hogy pozitíve gondolna reá, ösztönszerűen
cselekszik.
És még valamit hoztam, ami ma gyakran kellett:
ópium tincturát. Elkínzott, elgyöngült betegeknek,
akik már kiürültek és bélhurutjukkal már csak erőlködtek,
ópiumot adtam. A bolgár belügyminisztérium
kuruzslás miatt joggal megbüntethetne, de hát mit
tegyek, ha a bolgár hadvezetőség 340 transzport-beteggel
– egy hetes bivalyszekér· útra – nem küld még