Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

54
— Biztosan tudja, hogy nem kaptak morfiumot?
— Itt vagyok, mióta fölhozták őket.
— Kedves jó doktor úr, nézze, itt a kollégái azt
mondják, hogy a morfium enyhülést hoz. Adjon nekik.
– Kérem, én nem adhatok, a tanár úr nem
szólt semmit.
— Hol a tanár úr?
— Ő bent alszik a városban.
— Hol?
— Nem tudom.
– Adjon neki morfiumot, nézze, hogy vergődnek.
– Én nem tehetem.
A kínok látomása és a tehetetlenség érzése közé
kerültünk. Egy pillanatra aztán felötlött bennem: újságíró
vagyok, független ember. Lehúztam vászonköpenyegemről
a karszalagot, a piros kereszttel, mellemről
levettem a piros keresztes medaillont és – minden
orvos bocsásson meg nekem, azért írom le az egész
esetet, hogy vitázzanak fölötte – így szóltam:
– Doktor úr, én most nem vagyok vöröskeresztes
titkár. Itt az órám, most éjfél van. Ha tíz perc
alatt nem ád ezeknek az embereknek morfiumot, akkor
én reggel hazautazom és az első állomásról, Zimonyból,
az összes budapesti és bécsi, berlini és párisi
lapokat föllármázom, hogy Bulgáriában a tetanusbetegeket
morfium nélkül hagyják fetrengeni. Ön
választhat, vagy európai skandalumot csinálok, vagy
morfiumot ád nekik.
A mi orvosaink ijedten álltak mögöttem, ráncigáltak.
Minden emberfajtának megvan a maga ideje,
amikor használhat valamit. Ezek a mi orvosaink hetek
óta óriási munkát végeztek, magam igazán semmit