Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

73
csak egy szanität-katonát sem. Annyit különben, mint
egy bolgár felcser – legtöbb ilyen dolgozik a kötözőhelyeken
– én is konyítok az orvostudományhoz.
Sternberg űr már nagyon türelmetlen volt, hogy
gyerünk.
— Hiszen maga mondta, hogy hagyjam reájuk...
— Igen, igen, de elég lett volna a morfium.
Sternberg úr mulatságos ember, kezd rajtam elhatalmasodni.
Hiába mondok valamit, ha neki nem
tetszik, egyszerűen nem tolmácsolja. Óraszámra beszélget
a katonákkal s ha kérdezem, hogy mit beszélnek,
akkor azt mondja, hogy semmi érdekeset. Csak a
háborúról beszélnek. Holnap én fogok beszélni a fejével,
most úgy horkol itt mellettem, hogy ha a kint felállított
ágyukat mind elsütnék, talán akkor sem ébredne
fel. Kifáradt nagyon.
Éjjel tizenegy óra lett, hogy ideértünk és reggel fél
nyolc óta jöttünk. Egyenes vonalban csak 30 kilométert
tettünk volna meg, de mi annyit kerültünk, hogy
legalább ötvenet jártunk be.
Délután még három transzportot találtunk, ezeket
is összeszámoltam: összesen 573 szekér. Ma tehát
legalább 900-1000 sebesülttel találkoztunk. Néhányszor
ezeknél is megállítottak, sehol nem volt még egy
ápoló sem. Kérdeztem: mit esznek?
— Kenyeret hoznak magukkal.
— Csajt (teát) vagy levest nem főznek valahol?
– Ah, csaj nincsen, jó lenne, ha volna –
mondják.
A tea a bolgár népnek tudniillik a levese, a teje,
a kávéja, a snapsza s azt mondhatom még: a szalonnája
is a reggeli kenyérhez. Egy kis tealevélre forrázott
melegvíz, sok cukorral, rum nélkül, ez az ő