Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

13
Szófia, 1912. október 30.
Furcsa éjszaka volt.
Még délután az osztrák-magyar követség palotájában
voltunk, ahol Tarnowszki gróf, az osztrák-magyar
követ déjeuner-re hívott bennünket. A felesége, Cetvertensky
hercegnő, nagyon szép, szőke asszony, mélységes
jóérzésű lengyel nő, maga is egy másik kórházban
ápol. Onnan jött. Mesélte, hogy tizennyolc török
betege van, közülök néhányan – a lázasak – nagyon
összeszidták. Szerencsére törökül s nem értette, de
nagyon csúnyákat mondhattak, mert nem akarták neki
lefordítani. Az ura, a követ – akiről hallottam, hogy
egész éjjel táviratokat sifríroztatott – mondja:
– Ah, most a hölgyeknek van dolguk, mi most
pihenünk.
így mondta, hogy: pihennek. Holott a szemei
alatt gyűrűk voltak az éjszakázástól és mosolygott
hozzá, mikor mosolyogtunk a mondásán. És aztán az
egész tízfogásos déjeuner alatt mindig arról beszéltünk,
hogy a bolgárok úgy sietnek előre, hogy nem bírnak
nekik elég élelmet szállítani, de a törökök még sokkal
jobban éheznek. Közben a lakájok töltötték a bort s
mondták, ahogyan ez, ugyebár, szokás: Mouton Rothschild
. . .
A napnak ez a része igen mulatságos volt, annál
inkább, mert akkor még úgy volt, hogy megyünk a
harctérre. Még csillogó szemmel mondtam a főnökasszonynak.
„Ma utoljára eszünk fehér abroszról.”
Aztán – amint már előbb jeleztem – megkaptuk az
udvarias parancsot: hogy itt maradunk Szófiában.
A hivatalos cím az volt hozzá, hogy Eleonóra királyné,
aki Filippopoliszból is az összes betegellátási ügyeket
vezeti, megtelefonozta a titkárjának: miután a