Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

97
alig lehet mozogni, mind, mind csupa katona. Itt-ott
egy civil ruha, nőt egyet sem látni.
A város parancsnokához, Bazoff tábornokhoz
kellett először is menni, jelentkezés céljából. Addig
nem lehet megszállni.
A tábornok háromnapi tartózkodásra adott engedelmet,
szabad mozgásra a városban és átadatott még
külön egy cédulát.
— Ez, kérem, mire szolgál?
— Hát enni. Ezzel a cédulával mindennap kap
egy kenyeret.
— Köszönöm, mi szállodába fogunk szállani, a
mint jelentettem: a Hotel Dodopolóba. Ott fogok
majd étkezni is.
A tábornok igen jóízűt nevetett és azt mondta,
hogy csak tegyem el a kenyér- és a sajt-cédulát.
– Korán reggel menjen valamelyik katonai
sütődébe, mert ha elfogy a kenyér, akkor aztán nem
tudom mit eszik, hiába van utalványa.
— Nem vagyok nagy kenyérevő, inkább egy kis
meleg ételre vágyom. Öt napja nem ettem meleget.
— Mit gondol, itt menüket eszünk? A birkakolbászokat
pedig, amit az utcán sütnek, nem ajánlom,
a katonáimnak is megtiltottam, nagyon sok
betegséget kapnak tőle.
Eljöttünk a parancsnokságtól, a Fő-utcán van a
Motel Dodopolo. Az udvaron szekerek és szabad
tüzek, katonák sajtot sütnek.
A falépcsőn, amely ez emeletre visz, nincsen korlát.
Húsz szoba van, mindenik szobában két-három
ágy, csak ágyat adnak ki, minek egy egész szoba a
vendégnek, hiszen csak egy ágyban hál . . . Bútor