Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

47
Mindjárt a 14-es ágyon Kiroff Veljo fekszik,
akinek egy gránátdarab a vállát hasította szét. Rettenetes
flegmónéja van; óraszámra dolgoztak vele Klein
és Lurtz, ez is olyan eset volt, ahol a franciák amputáltak
volna. Kérdezi a parancsnokot a királyné:
— Megmarad-e a karja, hiszen három gyermeke
van.
— Azt hisszük, felséges asszony, hogy sikerül
megtartani. Mindenesetre tetanus-antitoxint adtunk neki,
mert nagyon piszkos volt a sérülése.
— Bizony, ha utólag adják az antitoxint, nem
is ér az semmit; sajnos, mi ezt tapasztaltuk lent a
harctéren.
— Bámulatos, hogy felséged mennyire tájékozott
az orvosi dolgokban.
— Majdnem egy esztendeig voltam ápolónő az
orosz-japán háborúban, végzett ápolónő vagyok, volt
alkalmam megtanulni.
Ezalatt a két princessz odaért Veljo Kiroffhoz
és balkezébe adták neki a virágot is, meg a fényképet
is. Veljo, mint többi sebesült társa, elpirul, – mindegyiknek
fülig vörös lesz az arca, mikor királynéjukkal
beszélnek – aztán ajkához emeli a fényképet és megcsókolja.
Csak úgy csurgott a könny az arcán. A
királyné fejére tette a kezét.
Én magam Dancsó miatt drukkoltam, most mindjárt
odajön a királyné az én Jordan Penoff barátomhoz,
vájjon nem fog-e megint valami spektákulumot
csinálni? De nem csinált semmit, aludt szegány Dancsó,
a két fehér bunkós keze ott feküdt a fehér bunkós
feje mellett.
Így haladt a királyné tizenhat termen át, háromszáz
beteghez, két és fél óra hosszánál tovább. Azután