Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

76
így a ló hátára reá teszik. Az a nyereg. Aztán egy
darab kötélnek a két végére nagy hurkot csinálnak,
átvetik a szalmás zsákon, az a kengyel, igen jó kengyel,
csak éppen arra kell vigyázni, hogy az egyensúlyt
megtartsa az ember, mert ha valamelyik oldalra
jobban reánehezedik, akkor nyergestől, kengyelestől
lefordul. A kantárszár: a kötőfék. Baloldalra tehát
megvan a vezetőszár, ha pedig jobbra kell fordítani a
lovat: akkor, ha tetszik, combjával igazgatja lovát a
lovas, ha pedig nem, akkor ott a kötőfék, a végével
balról jobbra pofon kell ütni a paripát, az már érti
ezt a beszédet is.
Sternberg úr a hosszú lábaival egész jól megülte
a paripáját, nekem egynéhányszor le kellett fordulnom,
amíg visszaemlékeztem az egyensúlyozás törvényeire.
Régen volt már, mikor szőrin lovagoltam
egy kis szürke ponnyt, emlékszem, Morzsa volt a neve.
Tíz óra lett, mire újból elindultunk. Most már
igyekezve, jókedvvel mentek a remek kis török lovak·
Egy óra múlva bejutottunk a volt Törökország
területére. Kopár fensík, rettenetes agyagsár.
Egyszerre csak sáncárkok és mint virágok a réten:
tele van a föld patrondobozokkal, barna kartonból.
Ezerszámra hevernek a földön.
Odább kétszáz lépésre megint s aztán mégegyszer,
talán ötszáz lépésre, de itt már nem voltak sáncok.
Egész világosan beszél a helyzet: a törökök várták
a bolgár csapatokat, sáncaikból lőttek, aztán
visszavonultak két ízben, s aztán megfutottak, mert
össze-vissza, elszórtan találtunk, többé nem kartondobozokat,
hanem kilőtt és ki nem lőtt patronhüvelyeket,
de ami a legbiztosabb jel volt: töltényeket, a
hegyes török acélkúp helyett pirosra festett hegyes