Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

92
élvezünk. Még pedig nem is aszerint, amit kaptunk
valamit az életben, hanem amennyit fizetni tudunk
érte. Akinek kevés van, az kevéssel fizet ugyanazért,
amiért a másik sokat fizet, mert sokja volt.
— Három év múlva már nyugalomba akartam
menni, felköltöztem volna Filippopoliszba, aztán ha a
gyerekek szétmennek: Bécsbe. És most mindent, amiért
huszonöt éve dolgozom, elvesztettem, kezdhetem újra.
Mert, úgy-e, maga is hallotta, ez a szomszédom csak
nem akart mindent elmondani?
— Volt egy kedves álma és most fizet az álma
örömeiért. Önnek kétezer birkája és százötven pár
ökre volt, amiben ön gazdag: azzal kell fizetnie.
— De a tehenek, azok egy másik majorban voltak,
az nagyon messze van a várostól. A malom és
a gépház is ebben a majorban vannak. Csak nem hajtották
el a teheneket is? És a féléves borjúk. Nem
adtam el, mert rossz áruk volt.
— Lehet, Sternberg úr, hogy a borjak megmaradtak.
— Talán az ökröket se hajtották el, mert a bolgárok
inkább csakjaratz-al élnek. (Birkát jelent.) Ha nem
volt akkor szükségük ökörfogatra, nem is hajtották el...
— Az csakugyan lehet, talán az ökrök is megmaradtak.
— De kétezer birka! Tudja, hogy mi az ára
most kétezer birkának?
Így beszélgettünk, a kis török lovak a fehér úton
most már egyet-egyet poroszkáltak, üres transzportcsapatokkal
találkoztunk, a szekereken itt is vagy
nagyon öreg, vagy nagyon fiatal törökök. Rongyokba
burkolva, ami meleg ruhájuk volt, azt elszedték tőlük.
A hosszú kocsisort szórványosan bocskoros bol-