Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

53
kígyók; hajtogatják az ízületeket, míg aztán kőkemény
lesz a végtag is, a karok és a lábszárak végig kővé
merednek, a tetanus bacillusa az idegszálak mentén
végighaladt a szervezetben és megdermesztette azt.
Csak az agy marad épen, a beteg tisztán lát, hall,
észlel mindent, érez és gondolkodik, csak éppen szólani
nem tud.
Peter Todoroff tartja magát még a legjobban.
Egy fiatal bolgár orvos oda is húzódik melléje, az 6
ágya mellé, széken ül és regényt akar olvasni.
Háromnegyed tizenkettőkor, éjjel, ahogy fölmegyünk
megnézni a szerencsétleneket, nini, Peter
Todoroff mintha jobban is lenne: egy papírlappal
legyezi magát.
– A merevgörcs reá is rájött és a keze éppen
ott nyugodott a pokrócon, ahol a fejcédulája volt
ráfektetve. A görcs belekapta a fejcédulát a markába,
ott van ráírva a papírra, hogy a 37-es regimentből
való, a 11-es századból és a görcs járatja kezében a
papírlapot. Nézem, már 18 perce járatja.
Egyikünk sem tud lefeküdni, nem a mi osztályunkon
feküsznek, de minduntalan 'fölmegyünk hozzájuk.
Végtére szól az egyik orvos: – minek írjam ide
a nevét, talán kellemetlen lenne neki – elszólja magát:
– De az istenért, miért nem adnak ezeknek
morfiumot, hiszen az egyetlen segedelem: morfium,
csak morfium. Ha gyógyulást nem, enyhülést hoz.
Kérdem a fiatal orvost:
— Doktor úr, mikor kaptak ezek morfiumot?
— Mióta idefönt vannak, azóta nem.
De hát miért nem?
– A tanár úr nem szólt semmit, csak azt mondta,
hogy legyek itt mellettük.