Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

74
gasztronómikus luxusuk, egyébként hétszámra kenyeret,
kenyeret esznek csupán, igaz, hogy nagyon jó
rozskenyeret, amely egy hét múltán sem száradt meg.
Hihetetlenül igénytelen emberek ezek – mint minden
szláv nép – és ez háborúban különösen nagy előnyt
biztosít nekik. Ha nekünk, magyaroknak, amint itt hírlik,
a szerbekkel s ezek révén az oroszokkal valami
összetűzésünk lesz, ez a nagy kosztbeli igénytelenség
igen veszedelmes lehet reánk. A mi katonáink meleg
étel nélkül nem igen tudnak elevenek maradni hoszszabb
ideig, a szlávok pedig egy óra hosszáig kenyeret
rágnak s akkor olyan jól érzik magukat megint,
mintha disznótorról jönnének.
De ezeknek a kevés szalma közt, bivalyszekéren,
heti járóföldre transzportált betegeknek, akiken a nyirkos
hidegben egy jóravaló pokróc sincs és akik az
éjjeleket is ott a szekéren töltik: egy kis teát igazán
főzhetnének. Nem pusztulna közülök annyi, mint
amennyi így elpusztul. Az első transzportnál például
az első három nap alatt négy beteg halt meg. Holott
állítólag csak transzportképeseket küldenek útra. Kitették
és elásták őket az úton. Soká lesz, amíg övéik
meg fogják tudni . . .
Ezt a Goliendervent-et, ahol most vagyunk, még
este kilenc órakor megpillantottuk egy hegy tetejéről.
Mintha a csillagok leszálltak volna az égről a
földre s beleültek volna a völgy páraködébe. A bolgár
tábortüzek.
A faluban egy lélek lakos sincsen, – törökök
voltak – hanem csak katonaság. Muníciós- és provianttábor.
Nekünk a parancsnok a fából épült irodai épületet
engedte át, falépcsőn egy tornácra kell feljönni s
köröskörül völgykatlan látszik, közvetlen alattunk kará-