Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

31
talán tízszer is többen, mint mi. Az első sorok talán
ezer lépésnyire. És hátrább, oldalt sok lovat is láttam.
Jöttek. Én is lehasaltam s Peter Gorgoff hadnagy
hangját hallottam, aki a sor szélén volt:
„Napret Jonazi! Hiladi Wistrelli!” (Előre fiuk!
Ezer lövést!)
— Lőttünk, folyton lőttünk, kat-kat-kat, úgy ment
a sortűz, mikor a füstön keresztül is láttam, hogy a
törökök lovai visszaszaladnak s a török csapatok
megálltak. Akkor szólaltak meg a törökök ágyúi, azok
elől vezették vissza a lovakat. Borzasztó dörgés volt,
semmi vezényszót nem lehetett már hallani, csak azt,
hogy messziről is dörögni kezdtek az ágyuk. Bizonyosan
más századok ellen. Amikor töltöttünk és Peter
Anatschkoff, nekem jó pajtásom az úton, éppen a
sor szélére tette a patronládát, hogy abból a sorban
tovább adjuk a patroncsomagokat, egyszerre fölöttünk
borzasztóan reszketett a levegő. Anatschkoff elbukott.
Többen is felbuktak akkor és láttam, hogy rugdalóznak.
— Az volt mindjárt az egyik kartács, amelyik
talált. Utána több gránát is vágódott le, láttam, hogy
a föld a levegőbe szökik. A füsttől azután már alig
láttam valamit.
— Előre ki volt adva a parancs, hogy ha a
mellettünk lévő katonák felkelnek, mi is azonnal velük
menjünk. Körülbelül száz lépéssel előbbre és oldalt
szaladtunk, ott ismét lefeküdtünk és lőttünk.
— Aztán megint felugrottunk s előre akartunk
menni, de úgy fütyültek a golyók, hogy nem bírtuk,
jobbra, balra, mindenütt fölfordultak az emberek és
aki tudott velünk jönni, az kiabálta: Hurrah! Napret!
De mondtam már: nem bírtunk tovább előre menni.