Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

23
mondja a tolmácsom – most a gyerekeit hívja, csak
az egyiknek említi a nevét, Simjont korholja, hogy
fogadjon szót, pogácsát fog kapni és felülteti a lovacskára.
Azután elhallgat, zakatol a melle. Egy kis idő
múlva, éjjel 2 óra volt, egészen jól felült az alacsony
hordágyon – ilyenen feküsznek a legtöbben – és
szétnézett. Szemben ülök vele, reá néz a fehér köpenyegemre,
nézi rajta a vörös keresztet, látszik, nem
érti a dolgot. Három helybeli úrhölgy, mindegyik
ápolónő, áll a feje mellett, az egyik erősen áldott állapotban.
Ez elsírja magát. Manio Bojinoff vissza, felnéz
reá, aztán utoljára – mint a haldoklók szokták
– megcsinálja az életben legjobban megszokott mozdulatát.
Bojinoff, ahogy még ott ült: megpederte hosszú
szőke bajuszát s utána a kezefejével végigtörölte jobbrabalra,
mintha evett volna valamit.
Lassan hátradőlt, segítettek neki és teljesen agóniába
esett. De csak hétkor végezte el. Végre oda
jöhetett a kedves néne, hogy reátegye a kis medaillont,
rajta Szűz Mária.
Elvitték nemsokára; titokban temetnek.
Szófia, 1912 november 1.
Másodszor nyitom ki e füzetet. Nem tudtam
aludni. Nem Manio Bojinoff miatt. Emberi dolog:
megsimítani magát az embernek – mint a lovacskát
a versenyugrás előtt – s aztán nekiugrani a barriernek.
Nem emiatt, hanem a kedves néne, Mária nem
engedett elaludni, kopogott az ajtómon: – egyúttal a
gyógyszertár ajtaja is – az ambulancia-kórházban
(a másikat tábori kórháznak hívjuk) a II-es teremben
a 24-es nem tud nyugodni, morfiumot rendelt az
orvos.