Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

82
már a fehérjével hátrafordult, csodálkozva nézett az
égre: Allah, mi történik itt?
Nem volt ásónk, eljöttünk mellőle.
A falu dombok közt, a völgyben feküdt. Meg
lehettek rakva ágyukkal, ott a nyomuk még most is,
azóta elhordták a bolgárok, csak hármat hagytak ott,
azok szét voltak lőve. Száz kis pont van a csöveken
és a ládán, ezek a puskagolyók nyomai, az egyiknek
a védőtáblája – a célzó tüzér fejét vannak hivatva
védeni – gránát érte: egy-két ujjnyi vastag öntött
tábla, széttépve, össze-vissza behasadva. Szilánkoktól
a kerekek is összetépve, azért nem vitték el.
Ép shrapnelleket is találunk, 55 centiméter hoszszúak,
piros kúppal, rézheggyel, a gyutacs részén
körben: R. M. F. J909. Düsseldorf felírással, a
kapszlin még török betűk: „Ottoman császári hadsereg,
10-ik tüzérezred.”
A házak rombadőlve, lehet látni, hol érte a
gránát, mások felgyújtva, leégve. Mindenütt rozsdás
vérfoltok, kendőkön, széttépett ruhadarabokon, a
szalmán megolvadt vértócsák – most nem jár más
köztük, mint kóbor kutyák, itt macskát egyet se látok.
Az egyik tetőnélküli házban éppen csak az oldalfalak
közt, hogy a széltől védve legyünk, költöttük el
reggelinket. Négy napja nem ettünk meleget és öt
napja nem jött le a ruha rólunk, mohón ettük a három
nappal ezelőtt kifaszolt katonakenyeret, kaszkevalsajtot.
Cognacot ittam reá, Sternberg úr és két bolgár
katona nem isznak szeszes italt. A bolgárok egyáltalán
majdnem absztinensek az alkoholtól, láttam Szófiában
az operációknál: tíz-húsz csepp kloroformtól már
narkózisba estek.
Nehéz, fojtott szag mindenütt, a korom, a meg-