Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

121
tegnap óta nem evett. Közönséges, juhtejből készült,
már barnára csípősödött kaskevalsajtot evett, hozzá
mandarinszelet nagyságú fokhagymagerezdeket ropogtatott
és csámcsogott hozzá rettenetesen. Részben barátkozásból,
részben abban a reményben, hogy a fokhagyma
illatát kissé elűzöm, elővettem a kulacsomat,
amelyikben cognac volt és megkínáltam vele. Habozott.
– Mi bolgárok nem szoktunk inni. De azért most
mégis jó lesz.
Így kezdődött a barátkozás, aminek aztán igen
jó hasznát vettük. Elpusztult falvakon mentünk keresztül,
tehát mindenütt törökök lakták. A dögöket a héjják
már fölették, csak csontok látszanak itt és ott, a
hullák pedig elásva, apró kis földhányások mutatják
az ütközetek eredményét. Egy-egy félig leégett ház
előtt kis bugyogós gyerekek játszanak, valahogy megmaradtak.
Egy helyütt, ahol megálltunk a kereket javítani,
végigbeszélgettem egy ilyen mégis megmaradt
török családdal. Bizalmatlanok voltak eleinte, de aztán
török írást mutattam nekik és Sachs úr jóvoltából
beszélgettem velük. Mondták, egyik vagy a másik:
— Mikor jöttek a gyaurok, máshonnan szaladtak.
Onnan tudtuk, mert hozzánk is szaladtak. Lovon
vagy bivallyal, sokan gyalog is.
— Nem kergették őket, csak ha bevárták, akkor
ölték meg.
— Engen nem bántottak, mert két gyerekemet
a karomra vettem és letérdeltem elibük. A búzát, azt
elvitték.
— Ugyan, hogy gondolod, hogy aranyunk lett
volna. Hiszen ami pénzünk volt, csak piaszterek,
azt már előbb elvitte a kmety, a pasa összeparancsolta
mind, hogy Allah ellen támadnak a gyaurok...