Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

62
Aztán betanulja a cédulát. Akkor mindannyian, a
hátunk mögött még három katonával, minden egyes
terembe bementünk és Klein haptákba állított mindenkit,
még a beteget is haptákba ültette az ágyon és
olyan hangon, mintha zupás-katonákat szidna, kihirdette
a határozatot:
– Teljhatalmat kaptam a parancsnoktól. Aki félórán
belül jobban nem lesz, azt a kolera-kórházba
szállíttatom. Bárki legyen is. Tíz kocsit már rendeltem.
Talán háromnegyed őrá múlt el, most reggel hat
óra van, egyetlen beteg szamaritanszkánk sincs, nincs
már baja egynek sem. Egyik a másik után jelentkezett,
égre-földre esküdöznek, hogy ők nem is voltak
rosszul, hanem csak a másik.
Szegények, öt napig itt fognak kuksolni a kórházban,
nem lesz szabad kimenniök.
Kazelagacs, 1912. nov. 21.
Végre, sikerült.
Húsz évvel ezelőtt nem hittem, hogy valaha ismét
gyógyszerész legyek és íme, most Szófiában, három
hétig patika volt a szobám és méricskéltem, porokat
osztottam, infusumokat csináltam, – úgy tetszett,
hogy megint Mezőhegyesen vagyok az állami gyógytárban,
ahol éppen úgy ingyen orvosságot csináltam
egykor, mint itt, a magyar Vöröskereszt szófiai kórházában.
Már azt hittem e hetekben, hogy mindaz,
amit húsz év óta megéltem, mind csak álom volt s
álmodtam mindazt, ami azóta történt, a tepertő-éveket,
a párbajokat, a sajtópöröket, a fogházakat és még
inkább mindazt a sokat, ami e külső körülmények