Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

89
lettem volna, pedig már gyalogoltam negyvenöt kilométert
egy nap. Azért szatírája a sorsnak, hogy –
annyit kell ülnöm.
Ma délelőtt aztán messziről távírópóznákat pillantottunk
meg, mondja az őrmester:
– Ott van az út. Közel vagyunk Losengradhoz.
Mert ők következetesen Losegradnak nevezik
Kirk-Kiliszét. Csakugyan, félóra múlva a schosseén
voltunk, amit szegény törökök a legutolsó három év
alatt építettek: Drinápolytól Kirk-Kiliszéig. Még az út
végén a messziről odahordott mészkő-kupacok nem
is voltak szétszórva. Milliókba került ez az út, s éppen
arra volt jó, hogy a bolgárok elfoglalván Kirk-Kiliszét,
Drinápoly alá szabadon hordhassák a Kirk-Kiliszében
zsákmányul ejtett temérdek provianturát s minden
egyebet.
Az első falu, amit épen találtunk: Inidge volt.
Nagy bolgár lakosságú falu ez is. Számtalan magános
szekeret érünk utol, a szekereken mindenféle lom,
ablakok, ajtófélfák, pokrócok, megtömött zsákok, amit
még lehetett, összehordtak a megkímélt bolgár lakosok.
A faluban nagy katonacsődület, ezek is vonultak
Kirk-Kiliszébe.
Szól az őrmesterünk:
— Azt mondják ezek, hogy itt jó bor van. Jó
losengradi török bor. Itt ihatsz.
— Ti nem isztok?
– Török bor, azt mi is megisszuk.
Csakugyan jó török vörös bor volt, egy oká-val
– körülbelül egy és egynegyed kiló – ötven centime
volt az ára. (Tehát nem egészen annyi fillér.)
— Milyen olcsó – mondom Sternberg úrnak.
— Van önnek arról fogalma, hogy milyen para-