Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

122
— Allah nem fog bennünket elhagyni. Most éhezünk,
vetőmagunk sincs, a lisztet, amit eldugtunk,
fűrészporral keverjük és sok földön nem szedték le a
kukoricát, onnan hozzuk be, azt megmorzsoljuk és
megtörjük. Penészes, uram, penészes, de azért meg
lehet enni, nézd, itt van.
— Talán a földünket meg fogják hagyni, akkor
dolgozni fogunk, majd mi asszonyok kapálunk.
— Nézd, hogy nevet a kicsi, én pedig mondom
neked uram, hogy annyi örömöd legyen a paradicsomban,
amennyi jót tettél most.
No, nem sok részem lesz a paradicsomból, két
János-retket és egy fél prófuntot adtam nekik. Bármilyen
olcsó is legyen az élet ott fönt a hetedik mennyországban,
de ennyi értékű árút ott is el fogok vacsorázni
egyszerre. Török módra köszöntünk egymásnak,
az automobil indult.
Sötét lett, a minden oldalról csukott automobilban
összezsúfolva, koromsötétségben ültünk, Beaumont
úr szólt:
— Ha most gyertya lenne.
— Gyertyám van nekem a hátzsákban, de nincs
gyertyatartó.
— Csak adja ide, én majd csinálok gyertyatartót.
És csakugyan, gyufaskatulyából, amelyet a botjára
ragasztott rá, nagyszerű gyertyatartót készített,
beletettük a gyertyát, a cognacos fiaskó is előkerült és
most már mind összebarátkoztunk és a bolgár sebesültek
énekeltek, szállt az ének ki az éjszakába, ahol valahol
teremtett lélek maradt, elcsodálkozhatott, az ördög
szekere mehet itt, két nagy tüzes szem szalad és ének
száll a nyomában.