Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

107
október 29-től 31-ig, éjjel-nappal. Különösen éjjel volt
borzalmas, mikor lángnyelvek csaptak fel itt is, ott is.
Olykor egy órára, két órára szünet volt, de aztán megint
csak elkezdték. A bolgárok négyszer próbáltak rohamot,
de amint a csapatok kezdtek a hegy tetején kibukkanni
és lefelé vonulni, abban a pillanatban száz
ágyúból küldték a törökök a gránátokat. Én a padláson
voltam, oda is behallatszott a lövedékek fütyülése.
A második nap egy shrapnell az állomás raktárépületét
lőtte szét; valószínűleg idejekorán robbant,
rossz patron volt, mert különben az állomást csakugyan
nem bántotta egyik fél sem. A várost már
inkább lődözték a bolgárok, de csak olyankor, ha
látták, hogy transzportok mennek a városba, vagy
indulnak onnan kifelé. A törökök sebesültjeiket nem
is tudták a városban elhelyezni. Úgy hallottam, az
erősség pincéibe vitték őket.
A harmadik nap délutánján, mikor egy ízben
kidugtam fejemet a padlásablakból, mert megint nagyon
erős ágyúsortüzeket hallottam, láttam, hogy a bolgárok
a saját hegyük közepén vannak már. Érthetetlenül
kerültek oda. Azt hiszem, csak úgy volt lehetséges,
hogy egyenként, sziklák között bujkálva jöttek össze
ott, ahol megint sziklafedezetet találtak. Ekkor először
kezdtem félelmet érezni. Most már nem mentem el a
padlásablaktól. Alig voltam ott negyedóráig, a hegy
lábánál tíz helyen is megláttam a bolgár sapkákat,
kisebb-nagyobb csapatokat.
Délután félhárom óra volt. Megéreztem, hogy
most van a döntő küzdelem. Most már ordítást hallottam
minden oldalról, az ágyúk szakadozottan, de
folyton szóltak; a város egyszerre három helyen gyúladt
ki, megkezdték a város bombázását is. A bolgárok