Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

60
Lurtz is, én is nagyon veszedelmesnek látjuk a helyzetet,
azt hisszük, egy betegünk kolerás.
— Ühm . . . szépen leszünk.
— Hát csak vegyél galocsnit és még egy köpenyeget
magadra, Lurtz ezóta megvette a próbát.
A III-as szobában, sarokágyon fekszik Kriszto
Mitroff. Ezelőtt öt nappal hozták Drinápoly alól.
Belelőtték egy mocsárba, ahol nyolc óra hosszáig
feküdt, amíg fölszedték. A sebe jelentéktelen volt,
hanem rettenetes ízületi csúzzal hozták be és hogy
most itt látom magam előtt, eszembe jut, ez az, aki
olyan borzasztóan jajgatott és tegnapelőtt Lurtz már
újságolta, hogy az aszpirin nagyszerűen hatott Mitroffnál.
Arra is emlékszem, hogy az ápoló néne jelentette
tegnap: keserűvízre van szüksége Mitroffnak, de az
orvos szándékosan nem adott neki.
– A szamaritanszkák nem nagyon szeretik az
ágytálat kezelni, ha nem látjuk: kiengedik ezt a beteget,
és akkor vissza találja kapni a csúzát. Inkább
várjunk egy-két napot.
És most ez a Mitroff fetreng az ágyon, Lurtz
már mutatja a rizslészerű váladékot. Holzwarth is jön,
mind a hárman egybehangzóan konstatálják: kolerának
kell megállapítani. . .
Gondolom féltizenkét óra felé lehetett, Klein-
Eberhard kiment az ajtóba, elkiáltotta magát:
– Négy katona álljon elő!
A négy katona haptákba vágta magát, szólt az
ezredorvos:
– Káplár, maga itt megáll ennél az ajtónál és
az orvos urakon, a főnökasszony őnagyságán és a
titkár úron kívül ebből a teremből egy lélek ki nem