Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

78
dunk, ő konzerveket hozott s ha jó hangulatra akarom
hozni, egy tábla csokoládét adok neki, azt szereti.
Mentünk megint tovább, lépésben, de mindig
mentünk, délután 2 órakor halljuk megint a morajt,
mondják a katonák:
– Áhá, Odrin!
Örültek neki, gyönyörködtek a hangjában, én is örültem,
hogy a hang felé tartottunk, mindig erösebben hallottuk.
Kezdetben mintha morogna a föld alatt valami,
azután már távoli dörgést lehet hallani, későbben –
most is, itt, este – már a bömbölését, de mintha
fátyolon keresztül jönne. Három-négy egymásután,
aztán megint szórványosan. A várakból-e vagy a várakra,
azt természetesen nem lehet tudni.
Három órakor Pasakölben voltunk. Ez is bolgárok
és görögök lakta török falu, alatta ütközet volt,
azt mondják, hogy csak a falu lakosaiból hatvan ember
esett el, egy kis halmot mutatnak, kereszttel: nyolc
bolgár lakos, a többi török asszony nép, ezek csak elásva.
A faluban kevés házban vannak, ahol laknak is,
görögök inkább. Szép sudár emberek, nem olyanok,
mint amilyen görög tiszteket láttam eddig.
Dumürdzsili falu következik; ahogy közeledünk,
már igen hevesen és erősen hallani az ágyúzást, a szél
hozza a hangot.
Egyszerre látom a falu előtt: a házaknak nincsen
tetejük, üszkös gerendák állanak ki és a falak mögül
nedves, fekete perjét hord a szél. Itt törökök laktak.
Nincs egy ház sem épen és egy ember sincs a
faluban. Egy lélek sincs. Csak a kuvaszkutyák és néhány
nagy, vörös macska mászkál és nyávog. Furcsa
így e gy falu, kihalva, elpusztulva.
A felsőrészen, a domboldalon a falak összedőlve,