Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

123
Éjfél után két óra volt, amikor Semigli faluba
megérkeztünk, görögök lakják; idáig tartott az automobil
által járható út. Szekértábor a falu alatt, a falunak
mintegy száz házában zsúfolva minden, beszállásolt
katonákkal és sebesültekkel, a falu alatt pedig sátortábor,
hatszáz sebesült a ponyvák alatt. A mi ötvenes
létszámunk már nem fér be sehova, a tüdővészest,
mint vöröskeresztes ember nagynehezen be tudtam
dugni az egyik sátorba, a többinek pedig a szabad ég
alatt szalmát hintettünk, magunk is arra feküdtünk,
pokróc alá, amit magunkkal hoztunk. Csak Beaumont
úrnak volt paplanja és valami vékony matraca, az a
sárban nagyon szépen el is merült, a dragomán és a
soffőr bosszankodtak rajta, Beaumont úr abba is belenyugodott,
csupán csak annyit mondott:
– Jó lenne egy tiszta ágy.
Amely mondás egy franciából angollá lett újságírótól
elég humor.
Korán reggel keltünk, egy kicsit meg voltunk
gémberedve, mert körülöttünk .keménnyé és fehérré
fagyott a föld, egymás előtt őszek lettünk a zúzmarától
és mint valami táncoló dervisek, úgy topogtunk a szemiglii
éjszaka után, hogy felfrissüljünk.
Most hát aztán a táborparancsnokot előkeresni,
felmutatni a Nyílt parancsot, kenyeret faszolni tőle,
valami alkalmatosságot, hogy tovább haladhassunk.
Bent jártam előbb a sátrakban, a vöröskeresztet
látva rajtam, innen is, onnan is jöttek: doktor,
gyere segíts, itt nagyon kiabál egy ember, ott nagy
görcsei vannak a másiknak. Minden morfiumom elfogyott;
a bélgörcsösöknek, sok koleragyanus volt köztük,
ópiumot adtam, talán nem is jól tettem, de lehetetlen
volt megnyugtatás nélkül tovább menni tőlük.