Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

87
zott végig, már öt vagy hat fehér karika, utána füsttölcsér
támadt: brrrumm, brrrumm s a hátamon a
nyúlt-agyból a hátgerincen végigbizsergett egy idegszál,
olyan érzés, mintha egy csöpp vér csöppent volna
végig rajta, le a csigolyámhoz.
Nem is láttam, hová lőttek. A következő tizenöt
másodpercben, csaknem ugyanarról a helyről, de most
szakadozottabban, egymásután újabb hat lövés. A füstfoszlányokon
marad a szemem, mikor az az ösztönöm
támadt: de hát mi történik, odaszaladok, megnézem.
A lábam pedig le volt gyökerezve, erőltetnem kellett,
hogy jobblábamat egy, a földből kiálló rózsás szinű
szikladarabra reátegyem, akkor látom a két katonát
mellettem, a bolgár ágyúk felé fordulva, libegő szemmel,
nyitott szájjal állanak, némán kiáltottak.
Észrevesznek ők is, kérik a látcsövet; nem adom,
az őrmester kiveszi a kezemből, igazgatja, nem lát
rajta semmit, odaadja Waszilynek, az odaszegzi a bolgár
ütegre.
A fehér ponttal együtt látom: hogy a két katona
felemeli a karját: hurrah, hurrah, brrrum, brrrum, a
bolgár ágyúk megszólaltak. Kivettem én is a katona
kezéből a látcsövet, talán észre se vette. Alig tudom
visszaigazítani. Messze a levegőben némelykor pici
fehér füstöt látni, a shrapnell robbant fel.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, talán negyedóra,
talán csak öt perc volt, látni: egy török shrapnell
talált a bolgár üteg közt. Fölöttük és közvetlen előttük
csapódott szét a kartács, látni, hogy pici pontok, emberek
mozognak szét, sürgés-forgás van.
Másodszor is talál a török ágyú, vagy talán az
ütegsorban becsapódott a földbe, mert világosan ki
lehet venni, hogy a levegőbe vágódik szét utána a kő,