Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

99
kérjek Ferdinánd királytól – fiúk emlékezzenek reá,
ha történetesen olvasni fogják e sorokat: – a nagy
délszláv monarchia megalapítójától. Holott érdemes
lett volna megkísérelni a tisztelgést: ennek a nagyrahivatott
hatalmas nációnak igazán nagy és bölcs királyával
állhattam volna esetleg szembe. A történelem fogja
csak igazán megállapíthatni, hogy ez az egykori kecskeméti
huszárkapitány mit tett és hogyan írta be nevét a
történelembe, nemcsak mint király, hanem mint az
emberiség fejlődésének kultúrharcosa.
Fönt az egyik domboldal tetején áll egy kékre meszelt
kétemeletes görög ház, azon leng a király oroszlános
zászlója, alatta két szuronyos katona áll a vártán. Megjött
a király is, itt van most a régi, tiszta török városban,
amely sohasem lesz többé török. Több mint ezer
esztendeje álmodoztak itt, most elszaladtak innen,
mondom, Kis-Ázsiába és Nagy Mennyországba és feldúlva,
üresen hagytak itt mindent.
Az utcák. Szűk, görbe utak, sok száz év alatt
csúcsosra kopott gránitkövekkel, járda és kocsiút egyformán.
Aztán a házfalak, kő vagy vakolat-fal, nincsen
rajtuk semmi, sem nyílás, sem ablak. A kapu, az
fafaragás, vagy régi rézötvösség gyönyörű munkája.
Félóra számra csak fal és sehol egy ember;
benyitok egy kapun, amelyiket privátim raboltak ki. Mert
amelyiket hivatalosan: annak le van pecsételve az
ajtaja s azt veszedelmes lenne feltörni.
A kilincs leesik az ajtóról, a závárt letörték már
róla.
Akkora az udvar, mint nálunk egy nagy kétablakos
szoba. Az udvar pedig kert, a kert pedig egyúttal
temető.
Nem azért temető, mert rongyok, tört cserepek,