Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

101
Hát nem gyönyörűség mindez a világon, mikor
süt a nap és így volt ez mindig?
Most is süt a nap, a leánder ága letörve, a
szobákból amint mindent kihurcoltak: a kis kertben
mindennek ott a nyoma, a rózsafa ágán is friss a törés
és ezentúl minden másképp lesz.
Egyik ház olyan, mint a másik, a menekülők
magukkal vittek, amit lehetett; tegnapelőtt volt egy
hónapja Kirk-Kilisze bevételének, amit a menekülők
otthagytak, azt először a görög bennlakók rabolták
ki, aztán felülrabolták a bolgár katonák, amikor bevonultak.
Kérem, nem lehet érzékenykedni, ez a háború.
Minden katonaság így tenne.
Utcaszámra egy ember sem járt, a régi piszok
és rombolás új szennye közt mentem házról-házra,
zavartalanul. A kutyák már elpusztultak, néhányat a
fal tövében ott találtam. Hiszen bűz van úgyis mindenütt.
De egy helyütt mégis nagyon erős volt a szag,
alulról jött, a pincéből. A pince ajtaja nyitva, a falépcsőkön
szalma, szétszórva. Valami ösztön késztetett,
hogy lefelé menjek.
Sötét volt az első fordulónál, elővettem a villamos
zseblámpát, törmelékeken át tapogatódzom,
muszáj volt zsebkendőmet az arcom elé tartani.
Ott volt előttem egy török nő hullája. Felrepedezve
a ruhája és a teste, a pici kis villanyfény végigsiklott
rajta.
Nem a házból való lehetett, mert nem szoknyája,
hanem bő bugyogója volt, olyan, mint amilyet a
szegény török nők viselnek. Lövést vagy szúrást kaphatott,
ide menekült s itt pusztult el, nem vették
észre.