Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

70
repülnek a varjak, ha még jókor jönnek, azokat
elriasztják. Némelyik helyen már csak a széthurcolt
csontdarabok és a paták mutatják: bivaly, ló vagy
ökör dobbant le a szekerek elől s otthagyták.
Másutt még nincsenek fellakmározva; délben
éppen egy szürke ló mellett haladtunk el, a hátán már
nem volt nyereg, csak kötőfék, a kantárszár. Négy lába
az égnek, a hollók először a szemét csipkedték ki és
a vékonyán a hasat, úgy látszik, ezek az ínyencfalatok.
Hogy közeledtünk, károgva rebbent fel a fekete csapat,
jóval nagyobbak, mint a mi pápista varjúink. Leszálltam,
megnéztem a szürkét, oldalán egy lövés volt.
Tegnap múlhatott ki. Sebével valahonnan messziről
száguldhatott el, ment, bolyongott, amíg bírt, aztán
összeesett, sokáig vergődött és erősen küzdhetett valami
sas vagy a varjak ellen, mert a föld szét volt rugdalva
alatta. Mondom, végül is, négy patája az égnek
fordult.
Sternberg úr csodálkozott, hogy mit nézek egy
döglött lovon, odább majd többet találunk, mondta.
És nemsokára megint türelmetlenkedett.
A hegyről, lent a másik hegy lábánál, valami
hosszú, fekete vonalat lehetett látni. Távcsővel néztem:
legalább másfél kilométer hosszúságban bivalyszekerek
jöttek. Az egyik katona szólt:
– Sebesült-transzport lesz.
Több mint egy óra hosszáig közeledtünk egymáshoz,
míg összeértünk. Elől tizenöt bocskoros, de
feltűzött szuronyú katona, a szekerek utánuk: a rúdon
ül a török, vagy hetven-, vagy tizennégy éves. Rúddal
piszkálják a bivalyok vékonyát. Nyikorog a vasalatlan
fakerék, mikor megáll az első szekér, utána az
egész sor.