Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

94
A többi szekéren a többi törökök mind csak
néztek maguk elé csöndesen, mintha egyéb akaratuk
nem lenne, mint hogy a levegőn jól átlássanak. A szekerek
nyikorogtak, nem szólt senki egy szót sem,
mégis: a karabélyos kis ember, a fakó lovon, nagyon
dühös volt, még akkor is boszankodott.
A törökök, azok nem boszankodtak.
— Lássa, Sternberg úr, ezek is most fizetnek.
Az öreg törökök. Az egész ozmán birodalom álmodott
és most fizetnek érte. Ennek két bivalya és
hazája volt s ami a hazájában érték volt az 6 részére.
Ez*jobban tönkrement.
— De nem most, hanem azelőtt, sok századon
át, ők nyomták el a bolgárokat. Akkor ezeket ők verték
le a szekérről.
— Igaz, csakhogy nem azért fizetnek most, mert
elnyomták a bolgárokat, hanem mert nem nyomták
el tovább.
A nap már lefelé ment, vörös volt az ég alja,
hideg szél fújt, a mezőkről apró ördögmotólákat hajtott
át az úton, elszáradt, tövében letört kis gaz-bokrokat,
amelyek karikázva, százával gurultak tovább,
gurulnak, ameddig a szél hajtja őket.
Emberek vannak a mezőn, szétszórva, mintha
kapálnának. Kérdeztem a katonáktól:
– Mit csinálnak azok ott?
– Nem látod? Szedik össze a patronokat.
A turcsik itt hagyták. Itt volt most egy hónapja a nagy
ütközet. Nézd, azok ott a sáncok, száznyolcvanezer
török volt. Látod, ott az ágyuk, azokat is otthagyták,
A természettől nem láttam eddig, csakugyan a
rövid, de nagy csata helyén mentünk. Jobbra-balra