Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

27
idegen kapitány jött hozzánk, nem a mi ezredünkből,
lóháton és glédába állítottak bennünket. A tiszt az idegen
ezredből szólt: „Katonák, testvérek, üdvözöllek
benneteket, ma reggel hét óra óta megindult a háború.
(A hivatalos hadüzenet október 5., illetve 18-án volt.)
Legyetek bátrak és vitézek, mint apáitok voltak és
győznötök kell.” Erre kirántotta a kardját és a muzsika
szólt és mi hurráztunk és megindultuk, az idegen
kapitányt felkaptuk, két kilométerre a válíunkon
vittük. Mindjárt délután Odsako faluba értünk, ami
már félig bolgár, félig török. Nem volt egy török
sem.
– Éjjelre Okupe török faluhoz közeledtünk.
Tizenkét ember ment előőrsnek s azok visszajöttek, a
falutól jobbra, két kilométernyire török csapatok vannak.
Az útról a mezőre tértünk, sorakoztattak és a
két szárny ment előre. Én baloldalt voltam. Siettünk
és lihegtünk. M/kor megjártuk őket, világos éjszaka
volt, nem igen lehettek messzebb hatszáz méternél.
Nem emlékszem hangra, csakhogy a kapitány úr feltartotta
a kardját és akkor lőttünk. Állva lőttünk, mert
mi egy homokmélyedésben mentünk. Csak lőttünk s
akkor a törökök is. Aztán a jobb szárny rohanni kezdett
a törökök felé, ekkor mi is nekiindultunk. Nem
voltunk éppen sorban, de nem is össze-vissza szaladtunk.
A mi századunkban akkor esett el egy katona,
aki a 6-osoktól útmutatónak volt nálunk hagyva. Az
elesett és akkor szuronnyal rohantunk, a törökök
futottak. Két török tiszt és hat katonájuk megsebesült,
ezek nem tudtak jól futni, elmaradtak, akkor ledobták
a puskát és feltartották a kezüket.
– Nem, nem bántottuk őket, arra emlékszem,
hogy Christo Dimitrov egynek a puskájával a hátára