Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

85
éjszaka volt: hajnalig bömböltek az ágyuk, most már
meg tudtuk különböztetni, mikor lőttek a törökök,
mikor a bolgárok. Mintha reszketett volna a föld
alattunk. Látni nem láttunk semmit, mert hegy volt
előttünk, de az ágyúk mesélték az ostromot s gyermekkoromban
nem hallgattam úgy a mesét, mint e
csodálatos, izgatós hangját az ostromnak.
Reggel aztán mindenki ivott cognac-ot. Sternberg
úr is és az előtte való napi rossz hír hatása alatt
közlékenyebb lett. Eddig nem igen beszélt előttem,
most az úton szólt:
— Azt hittem, hogy csak az ellenségnek nem
kegyelmeznek.
— . . .?
— Nem vette észre, hogy a sebesült transzportokban
egy török sebesült sincsen?
— Szófiába is nagyon kevés jutott el.
— Mit gondol, hova lesznek? Hiszen mindenütt
a bolgárok győztek, a csatatér az övék maradt mindenütt,
a török sebesültek is. Egynek sem kegyelmeztek,
mind leölték. Ki van adva a jelszó: „Kegyelmet
nem adunk, foglyokra nincs szükségünk”.
— Ezt már hallottam több embertől. Az úton
láttuk, hogy a törökök a bolgár falvakat nem bántották,
a bolgárok pedig a török falvakat mind kipusztították.
Szemient a szemünk előtt gyújtották fel.
Ugyan kérdezze meg a katonákat, akik velünk vannak,
voltak-e csatában?
— Azt mondja az őrmester, ők nem voltak,
hanem csak behajtottak. Csata után elszedtek, ami elszedhető
volt. A kormány részére.
— Sebesülteket találtak-e?
— Azt mondja: de még mennyit!