Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

88
vagy az emberek. Egy zászlóval – látszik – egy
csomó ember, egy folt feketeség odább megy.
Most a bolgárok is találtak, legalább amit mi
megláthattunk. Igazi robbanás volt, egy helyütt a
falon ezer kő ugrott szét, nem tudom, volt-e valaki
mögötte.
Aztán hirtelen mind lefelé, balra néztünk: kiáltás
hangzott alattunk. Talán száz lépésre. Szuronyokat láttunk,
bolgár katonák voltak, integettek és sietve kúsztak
alulról felénk. Mit akarunk, kik vagyunk? Az őrsök
voltak, egy mélyedésben alattunk, mi nem láthattuk
őket, mikor jöttünk.
Nem hittek a bolgár katonák egyenruhájának, az
én Nyílt parancsom, a vezérkar pecsétjével nyugtatta
csak meg őket, de azonnal menjünk, menjünk, jó szerencse,
hogy a katonákat látták meg előbb.
Még egy óra hosszáig hallottuk a folytonos
ágyúzást.
Ennyi közvetlen részem volt a csatából. Útbaigazítottak
Kirk-Kilisze felé. Menni kellett. Kérdezősködtünk,
hogy állanak? A szerbeknek átadtak két
elfoglalt külső erősséget, s azok ismét visszavesztették.
Ennyit mondtak. Megörültek a cigarettáknak, de menni
kellett. Sternberg úr már várt a lovaknál.
Estig mentünk és leégett falunál egyebet nem
találtunk, ma éjszaka is szabad ég alatt háltunk, de
már tüzet rakhattunk, felváltva élesztgettük. A lovak
most már lefeküdtek, szabad ég alatt a kis szalmára,
nagyon fáradtak lehettek.
Én magam inkább gyalogoltam ma is, egész nap,
a ló mellett, mint mindig az egyensúlyra vigyázni.
Fizikumában is mindenki erős valamiben. Én például
életemben nem mentem még annyit, hogy kimerült