Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

113
tik, hogy Ausztria és Magyarország igazán benső barátságban
élhessen egymással.
– Meg kell érteniök a mi népeinknek egymást
és mondom: minden politikát kikorbácsolni a hadseregből!
Közben a főhadiszállásra értünk, egyemeletes faépület,
az utcáról öt falépcső visz a kapuhoz, ott egy
bolgár szuronyos katona áll. Az alezredes előzékenyen
előre bocsát, a katona szól valamit és int a kezével,
hogy nem szabad bemenni. Laksa alezredes szétnyitja
csukaszürke köpönyegét, mutatja arany gallérját és
bolgárul mondja: ő neki szabad bemenete van. A
bolgár katona megint int, hogy nem szabad, sőt távozást
int a kezével.
Az alezredes erre előveszi tárcáját, kivesz egy
névjegyet belőle, hogy hívjon hát valakit, akivel bejelentheti
magát. A bolgár katona nem tudom, hogy
mit mondott, de a hangsúlyán értettem, hogy összeszidott
bennünket. Erre Laksa alezredes kihúzza magát,
reá szól a bolgár katonára s int, hogy kövessem.
Megyek utána, a bolgár katona az alezredes felé nyúl
és meg akarja rántani.
Gyönyörű pillanat volt, megláttam, hogy mi az
az osztrák-magyar hadsereg, ha mindjárt egy személyből
áll is. Az alezredes, mielőtt még hozzáérhetett
volna a katona keze, megkapta annak karját s úgy
vágta a sarokba, hogy a katona azt sem tudta, fiu-e
vagy leány. A következő pillanatban már benn voltunk
a kapualjában, ahol – jól láttuk – bolgár tisztek
időztek és dacára az általuk hallott vitának, nem tartották
érdemesnek kijönni. Laksa ott azonnal bemutatta
magát és követelte, hogy rögtön a generalisszimusz
elé bocsássák. Nyugodtan, de olyan abszolút fölénnyel