Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

77
fakúppal. Gyakorlatokon szoktak ők ilyet használni s
ezúttal is gyakorlatot kellett volna feltételezni, ha –
bolyongva a hegyek között – állati csontokat és egy
friss ásás nyomait nem találom.
Leszállok a pejkóról, hegyesvégű botommal túrom
a földet: puhába ütközik a vége, alig fél méterről jön
fel a bűz és egy piros török fez darabja kiáll a feltúrt
agyagból.
Török tetemet ástak el, valószínűleg többet, mert
három méter széles volt a földhányás. Ez lehetett a
bolgár hadtest első ütközete. A sírtól ötven lépésnyire
egy ló csontváza volt, a bordák fölfelé álltak, a
nyakcsigolya előtte, a többit már elhordták.
Visszatapostam a földet, gyerünk, itt török és a
hazája kölcsönösen elvesztették egymást. „Lassan éltek
mind a ketten és gyorsan haltak meg,” ezt írhattam
volna a fejfára, ha fejfa lett volna.
Mentünk és Murköj falut találtuk. Vegyes falu
volt – és furcsa: török területen – a bolgár lakosság
ott maradt, senkinek bántódása nem volt. Még a
csata előtt sem. Hogy aztán a bolgár győzelemre a
törökök elszaladtak, azt már érteni lehet. A faluban,
ők, a bolgárok úgy mondták, hogy nem esett bántódása
senkinek.
Nem kaptunk semmi ennivalót a faluban, immár
harmadnapja szalonnán élek s az nem volna baj, de
a két katonának is majd kiesik a szeme s nekik is
muszáj adni – egyszerűen odatartják a kenyerüket,
mint ahogy ha pipára gyújtottam, tartották a cigarettapapirost
– kiapad az éléskamra a hátzsákból s akkor
bajban leszünk. Pénz itt most nem ér semmit, azt nem
lehet megenni. Sternberg úrral testvériesen osztozko-