Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

69
idegen jószág érzi a szokatlanság izgalmát: bőgnek a
tehenek, egy-egy ló közbe nyerít, olyik házból még
egy kakas kukorékol s a szétszórt faluból jönnek fel
a dombon a leányok, izmos vállukon görbe rúd végén
két vörösréz-veder, alig térden alul érő barna-piros
háziszőttes, rizsfehér bokákkal, mezítláb dagasztják
a hártyásra fagyott sarat, az erőtől és a súlytól
remeg minden tagjuk. A napsugarak most törnek át
a párás völgyön.
Sternberg űr szól:
– Nagyszerű napszámosnők. És nézze, mennyi
állat. . .
A négy kis ló már előállt, könnyű kis szekérbe
fogva, zsákokban szalma-szecska, a lovak kosztja, azon
ülünk. Hátul a saroglyán egy nagy láda és egy zsák.
A ládában moseli borok, a zsákban sárgarépa, káposzta,
burgonya: Ferdinánd király konyhája számára küldve.
Két nap óta hevertek Kazelagacsban, most itt az alkalmatosság,
tehát elküldik. A ládán rajta van az udvari
pecsét.
Agyig érő sárban húznak a lovak, így jöttünk
estig. Az utak mindenütt használhatatlanok, a transzportok
teljesen felvágták, mezőkön, apró, törpefás
erdőkön, közbe hegyi utakon bujkáltunk, völgyön le,
hegyen fel, patakokon keresztül, de aztán megint csak
ki, ha nem is az országútra, hanem valamelyik
transzport által frissen vágott nyomra.
Élettelen lenne a szemhatár, ha az acatos, kúszó
bokrokkal benőtt legelőkön, vagy a szántatlan szántóföldeken
szinte rithmikus mértani távolságokban apró
mozgó pontokat nem látna az ember: a kóbor kutyák
sokasága vonul dögöket keresni.
Azt nézik: merre keringenek a sasok és hol