Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

84
— A birkákat . . .
— Mit, bántották a birkáimat? Hány birkát?
Kétezren felül van birkám.
A katona nagyon tartózkodó hangon szólt:
– Nem tudom, mennyit hajtottak el.
Most már nagyon ideges lett Sternberg úr. Menjünk,
menjünk, mondta, Isten tudja, micsoda kárt
találok otthon.
Szegény Sternberg úrnak azonban – velem ellentétesen
– balszerencséje volt: eltévedtünk, ahelyett,
hogy Kirk-Kilisze felé tartottunk volna, jobbra fordultunk
be Adrianápoly felé. Estefelé vettük csak észre,
mikor megint nagyon erős lett az ágyúszó, nem
találtunk semmi helységet, néhány teljesen leégett
majorságot, egy lelket sem benne és késő éjszakára
egy hegyoldalon katonai őrsre akadtunk. Ez már az
adrianánolyi tábor külső őrse volt. Az adriai várak
háta mögött voltunk, nem tudom hány kilométerre.
Nem volt mást mit tenni, mint ott éjszakázni
egy szűk kis völgykatlanban, egy mezőn meghagyott
boglya tövében.
– Gyújtsunk tüzet, nagyon át vagyok fázva, –
mondom.
A katonák bólogattak, tehát nemet intettek:
– Isten őrizz. Nem szabad tüzet gyújtanunk.
Nem tudjuk, kik jöhetnek és meglátnak, belénk lőnek.
A mieink is belénk lőhetnek.
Úgy kellett egész éjszaka feküdni a szabad ég
alatt, szerencsére Seliogluban a kmety családjától egy
nagy, nagyszerű házi szőttes pokrócot vettem, abba
burkoltam be magamat, a fejemen pedig hósipka volt.
Vacogtunk mindannyian, legfeljebb 1-2 fok
meleg lehetett, de sohasem felejtem el, gyönyörű