Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

37
rek között pozitív, fizikailag megfogható anyag sugárzik
szét, amely az észleléseken s az azokból levont
következtetéseken tűi: előidézi az embereknek egymáshoz
való szimpátiáját és antipátiáját. Jó téma volt
éppen, mert a krémes-torta nagyon erős birkafaggyúval
volt csinálva és ezt a zsiradékot – éppen krémessüteményben
– nem nagyon kedveljük. Mindenki
elmondta: ki a kedvenc betege és mindegyik elvitte
a birkafaggyus tortát a kedvenc betegének.
Dimiter Sepatrikoff-nak azonban, az V. terem
17-ik ágyán, nem szabad tortát enni, csak mindig
levest, mert Drinápoly ostrománál átlőtték a tüdejét,
tüdőgyulladása van. Bizony négy nappal azelőtt nem
reméltük, hogy megéri a reggelt. A pulzusa már egészen
rossz volt, 41 fokos láza. Akkor este hozták.
Mukkanni sem tudott, de olyan szép szelíden mosolygott,
olyan igazi szláv melancholia ömlött végig rajta,
– holott ezek a bolgárok urál-mongol keverék –
hogy mind csodájára jártunk. Olyan volt, mint egy
szentkép, fiatal, ovális arcán szőke körszakáll nőtt
már a háborúban, kék szemei megadóan néztek s
fanyarul mosolygott, egész jól lehetett olvasni a gondolatát:
no nekem ugyan belőttek, no de mindegy.
El is neveztem: Mindegy tüzérnek. Mert Dimiter
Sepatrikoffot az ágyúról lőtte le egy török katona.
Mindegy tüzér lassan visszajött a másvilág határállomásáról
s tegnap már magához intett. A bolgárok
ezt is fordítva csinálják, úgy hívják az embert, mintha
integetnének, hogy menjen el. A kedves nénék meg
is járták ezzel a szokással, mert a szobájukon, ahol
alusznak, nincsen kulcs – az egész nagy épülettömbben
nem hiszem, hogy három kulcs legyen – és reggel
egy már fennjáró, bicegő beteg, a folyosó végéről