Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

25
Már gondolták, hogy jönni fog, mert a lelkész arról
beszélt es szeptember 10-én (ez nálunk, a mi naptárunk
szerint, szeptember 23-at jelent) figyelmeztető
cédulát kapott mindenki: el ne utazzék s ha a faluban
kitrombitálják, mindenki azonnal elinduljon s 24
órán belül a legközelebbi városban legyen.
Én éppen a földön szántottam, mikor szaladt a
feleségem: gyere, trombitálnak. Hazamentem, hamar
kenyeret és sajtot raktak össze és falevelekből meg
pattogatott kukoricából koszorút fontak, ami szokás.
És elkísértek a községházához, ott voltak a többiek
is. Nem igen sírtak. Az öregasszonyok, azok sírtak, a
nagyanyám sírt, a feleségem nem. A gyerekek előre
szaladtak és hurráh-t kiáltottak. Azt énekeltük az egész
falun; Sarni Marica, okrava vena... (Habzik a Marica,
tele van vérrel).
Halkan dúdolom neki a dal végét: Gyerünk,
gyerünk, a vezér hív, hopp, kettő, három, gyerünk
katonák. Giorgiew mosolyog, tetszik neki, hogy tudom
a dalt.
– Tizennyolcadikán (tehát október 1-én) este
bent voltunk Szófiában, mert az l-es ezred a szófiai
ezred. Ott felöltöztettek s rögtön, késő este kivittek a
táborba, a városon kívül. Ott öt napig voltunk, felfegyverkeztek,
gyakorlatokat tartottunk, célba lőttünk,
futás közben hirtelen hasra kellett vágódni és mindjárt
lőni. Csehov kapitány lett az én parancsnokom, a 11-ik
századé. Huszonkettedikén kora reggel azt mondta a
kapitány úr: ma este megyünk. Kitisztítottuk a ruhát,
a sapka mellé levelekből friss koszorút csináltunk és
tábori mise volt. Sok pap volt és igen sok gyertya
égett és a muzsika szólt. Az egész ezred ott volt,
több mint ötezer ember. Az egyik pap megáldott ben-