Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

64
nyáján kívül is lóg az embernek – szánt, vet, arat és
behordja, amit aratott, mert íme Jordaneso Penoff,
ismeretségünk tíz napja alatt mindig eszméletlen állapotban
látott engem, úgy küldött a keresztanyámhoz
és íme, most mégis kiszedi hosszú, sápadtra vált kezét
a pokróc alól és tágra mereszti a szemét, hogy mondja
neki a tolmács: megyek oda, ahonnan őt hozták:
Kirk-Kiliszébe.
— Isten áldjon meg, Dancsó, – mondom neki.
— Téged az Isten még jobban áldjon meg –
mondta ő és két kézzel szorította meg a kezemet.
Aztán reggel héttől esti tizenegy óráig haladt a
vonat, Kelet-Rumélián keresztül Jamboli-ig. Közben
Filipopolisznál magyar hang üti meg fülemet, cifra
mondás, hátranézek, a macedón bandák kosztümjében
– amilyen tetszik ruha, de egyforma, zöldtetejű és
fekete prémmel borított sapka, a prémen a kétlábra
állított bolgár, sárgaréz-oroszlán: – Luzsénszky báró,
a minden háborúk szimpatikus jelenvoltja állt előttem.
— Hová megy báró?
— Megyek törököt fogni. Jön velünk?
— Nem, én csak utánuk szaladok.
Luzsénszky báró Sztara-Zagorába ment, százhuszonheted
magával, a világ mindenféle nációjából
összeverődve. Gyönyörű, mulatságos felszerelésekkel.
A buldogrevolvertől kezdve a mordályig, a dugóhúzóval
ellátott zsebbe való bicskától kezdve a germán
istenek pallosáig, minden fegyvernemet lehet náluk
látni. Drága, kedves, félrecsúszott emberek, akiknek a
háború olyan, mint a vadászat, – mikor a Balkánon
tábori tüzek gyulladnak, csak a Sonntagsjägerek mennek
nyúlra vagy vaddisznóra. Itt van az igazi szép
nagy hajtóvadászat, Isten legnemesebb vadjaira, akikre