Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

51
poly alól jött, a Maricza mocsarai közül. Ő is nehezen
nyitja a száját. Holzwarth szól:
— Ennél kíséreljük meg a magnesium sulfuricumot,
tegyünk vele próbát.
— Todoroffnak pedig vágjuk le a lábát, – szól
Klein – talán, ha a méreg fészkét kiirtjuk, sikerül
megmenteni.
Félórán át csatáztam a központi igazgatósággal,
minden tetanus-szérum elfogyott, nincsen. Mikor visszajöttem
a városból, Peter Todoroffnak a lába, térdtől
lefelé, egy széken feküdt, ő meg öt méterrel odébb a
műtőasztalon. Akkor tért magához a narkózisból.
Furcsa egy ilyen még meleg láb, öt méterre a
törzsétől. Egy Dimitrev nevű űr jön a direkciótól:
— A parancsnok úr kéreti az orvos urakat, hogy
ha tetanus-eseteik vannak, vigyék föl a máltaiakhoz,
mert ott külön szoba van a részükre. Ragadós.
— Miért küldjük fel, hiszen ez csak seben át
inficiál.
— Szigorú rendelet van rá a parancsnokságtól.
— Ha így van, hát vigyék föl, mi nem okoskodhatunk
– szólt Klein.
— Ezredorvos úrnak alásan jelentem, a tea már
egészen kihűlt, a kedves néne azt üzeni, tessék uzsonnázni
jönni – szólt a sanität-katona.
Teázni mentünk, Peter Todoroffot és Tané
Deltscheff-et pedig felvitték az emeletre, a máltaiakhoz,
ott volt a tetanus-szoba. A lépcső mellett kis kamra,
négy ágy, csakhogy éppen megfér benne, de alig lehet
közöttük mozogni. Három ágy az ablak alatt, egy
balról az ajtónál. Ez volt a tetanus-szoba.
– Nem ettek ma semmit, egyenek egy kis szalámit
– szólt az uzsonnánál hozzánk a főnökasszony.