Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

55
sem tehettem, de most – őket tiltja az orvosi etika
– az én cselekvésem ideje következett el:
– Doktor úr, válasszon, a szavamnak fogok
állani.
A fiatal bolgár orvos dadogva szólt:
— Kérem, nekem most nincs is Pravazom, el
van csukva a fiókba.
— Hozok.
— Morfium sincs.
— Nekünk készen van az is.
— Kérem, hát tessék beadni.
Két perc múlva az egyik ezredorvos maga sorba
beadta a morfiuminjekciót, félegy után a nyomorultak
legalább nem visítottak a fogaik közt, könnyebben
lettek valamivel: csak hörögtek. Ki négy óráig, ki
ötig hörgött. Peter Todoroff negyed hét órakor végezte
be szenvedését. A rettenetes, szerves – rendesen a
mocsaras vagy trágyázott földben tenyésző – állati
méreg működésének utolsó etapeja volt a tüdő: a
toxin a légzőizmokra ment át, azokat rángatta össze,
megmerevítette és az emberek megfúltak a megakadt
tüdővel.
Egy-egy órával később fölszakadt eltorzult fejükön
az ajkuk, kilátszottak a fogaik.
Hét órakor, a ködös, pitymallós reggelen, mikor
a kürtös az udvaron megfújta a trombitát, négy Szentmihály
lovát vittek a kápolna elé, sárgásszínű gyolcscsal
betakarva.
A kápolna éjjel-nappal nyitva van, a bolgár hazafiak
vendégfogadója. És ennek a négy embernek tizenkétórás
borzalmát – amely a legnagyobb földi szenvedés,
a veszettségnél is rettenetesebb – végignézve,
azt sajnáltam, hogy nem tegnap volt kint nálunk a