Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

29
— Pihenés után, szakadó esőben hét óra hosszat
gyalogoltunk. Ez, úgy emlékszem, október 6-án (tehát
19-én), vagy 7-én volt. Tatarlar község közelébe jutottunk.
Kifelé mentünk a hegyekből, ez teljesen sivár
hely, itt-ott kis dombok, de semmi sem terem rajta.
Délben érkeztünk meg a faluba, kiadták a jelszót, hogy
vigyázni kell, ellenség közelében vagyunk. Mindenki a
szakaszvezető tisztjére figyeljen.
— Egy svadron lovasságot küldtünk előre, két
svadron volt velünk. Alig mentek el, félóra múlva vágtatva
jöttek vissza: vissza, vissza, borzasztó sok török
van, négyszer-ötször annyian, mint mi, tehát 40–50.000
ember, csak amit láttak. És gépfegyvereik is vannak,
reájuk azzal lőttek, tanyák mögül, két lovas ott maradt,
nem tudják, holtan-e, tíz megsebesült. Mi visszafelé
közeledtünk a hátuljövő 6-os ezredhez, mikor egyszerre
csak a főhadiszállásról, amely sokkal arrább
volt, Toscheff generális, a főparancsnok egy kis csapattal
az ezredhez lovagolt.
— Körülgyűjtötte a századokat, mindenikhez odalovagolt
és beszédet mondott. Mi nem is tudtuk, hogy
akarunk-e előre menni, vagy jobb lesz: bevárni a többieket.
A generális azt parancsolta: előre! Csak előre,
egy lépést se szabad hátra tenni, ő garantálja, hogy
nem lesz bántódásunk. A törökök csak szélesen álltak
fel, hogy többet mutassanak. Ágyújok nincsen is.
Mert attól tartottunk, mert nekünk sem volt, azok
hátul jöttek. Ezen a vidéken mi voltunk a két első
ezred. Kisvártatva – mert a tiszt urakkal beszélt a
generális – megint hozzánk lovagolt és kiadta a parancsot,
hogy támadjunk, de ne együtt, hanem századonként
oszoljunk s minden század a maga ura.
Tizenkét felé menjünk neki a töröknek, de csak előre