Egy vöröskeresztes ember naplója. A Balkán-háború idejéből

95
halmok, egyhez oda megyek, egy fakereszt jutott reá:
legalább két-háromszáz halottnak. És a bolgár katonák
csakugyan a menekülés közben szertehullott vagy
elszórt patronokat, ágyútöltelékeket szedik még most
is. Kupacokba hordják, mint a földmíves a répát.
És odébb ott állanak az összetört ágyuk, most
már egy csomóban. Ami jó volt, azt bevitték a
városba: százkilencvenkettőt. Itt valami harminc van»
csak ócskavasnak jó, rettenetes robbanások törhették
szét.
Aztán szőlőskertek jönnek, szabadon a vastagtörzsű,
alacsony venyigék, a sorok mentén gyümölcsfák
ezrei, törpe eperfák a selyemtenyésztéshez, mandulafák,
barackfák. Szép lehet tavasszal, amikor virágba
borul az egész környék.
Szemben két hegy, a két kirk-kiliszei erősség,
alattuk három dombon s ezek völgyében a város, tele
fehér minaretekkel, a keskeny, kerek, csúcsos tornyokon,
mint valami gyűrűk: a müezzimek körbe futó korlátjai,
ahonnan dicsérték és hirdették Allah hatalmát. ,
A bolgárok Losengradnak hívják a várost:
szőlőskertnek, mert telistele van szőlőskerttel.
A törökök azért nevezték Kirk-Kiliszének, mert
egykor negyven minaretje volt. Most valamivel kevesebb.
Nemsokára egy se lesz benne, a szőlőskertek, a
mandulafákkal, – ember nélkül és némán hirdetik
Allah dicsőségét – azok meg fognak maradni, mert
nagyon jó és erős bort teremnek. Mint a tokaji
aszú, olyat.
Kultúrához értünk: a vámházat találtuk. Most
nem vámot kértek, hanem igazolást. A bolgár tiszt
elolvasva a Nyílt parancsot, barátságosan utasított:
négy hotel volt a városban, kettőnek az épülete