Paleontológia jegyzet - Gekko

13
A Tintinninák lebegő életmódot folytatnak, és úgy úsznak a vízben, hogy a váz csúcsa előre néz.
A legidősebb Tintinnina-maradványokat sziluridőszaki képződményekből írták le, azután
szinte minden időszakból előkerültek vázaik. Őslénytani szempontból a jura-kréta határon jelentő-
sek, mivel akkor a Tethys világtengerben széles körben elterjedtek és evolúciós tempójuk gyors volt.
Azokat a rétegeket, amelyekből ammoniteszek nem kerültek elő, a Tintinnina-fajok alapján osztjuk
zónákra. A felső jurára a Calpionella alpina és a C. elliptica, míg az alsó krétára a Tintinnopsella carpat-
hica jellemző.
Szivacsok
A szivacsok (Porifera) álszövetes (Parazoa) többsejtűek, amelyek testfala külső (dermális) és
belső (gasztrális) rétegből áll.
Jellemzőik:
- galléros-ostoros sejtek
- szerves, mész-, vagy kova váz
- helyhez kötött vízi életmód.
A galléros-ostoros sejtek (choanocyta) hordó alakúak, egyik végüknél összehúzható, gallérszerű
hártyával, ami körülveszi a hosszú ostort. Ezek a testfal külső likacsain (pórus) át egyirányú vízáram-
lást idéznek elő, ami a központi, gasztrális üregen keresztül a nagy kivezetőnyíláshoz (oszkulum) ve-
zet. A pórusokat különböző fejlett ségű csatornarendszer köti össze a gasztrális üreggel. Ezek alapján
aszkon, szikon és leukon típust lehet megkülönböztetni. Egyetlen szivacstelepen egy nap alatt 2800
liter víz
áramol-
hat át.
A szi-
vacsok-
nál még
nem fi -
gyelhe-
tő meg a sejtek különböző irányú módosulása és összehangolt együtt működése, mégis vitathatat-
lan, hogy a többsejtűekhez tartoznak, és minden ivaros szaporodás útján keletkezett szivacs önálló
egyed.
A - aszkon, B, C - szikon és D - leukon típusú szivacs vázlatos szerkezeti felépítése