Paleontológia jegyzet - Gekko

14
A szivacsok alakja messzemenően függ az adott környezeti feltételektől. Általában kehely,
tányér vagy gumó alakúak, illetve az aljzat felszínét követő bekérgezések. A pórusokkal átt ört fal
mindig jellemző rájuk. A szivacsok váza szerves sponginból, mészből (aragonit, illetve magnézium-
kalcit) vagy kovából áll. Újabban olyan szivacsokat is leírtak, amelyek váza a szerves eredetű fona-
lakon kívül egyaránt tartalmaz aragonit- és kovatűket. A váz alkotóelemei a szivacstűk (szpikula,
szklerit), amelyeket nagyságuk alapján két csoportba osztunk. A mikroszklerák (átmérő < l μm,
hosszúság 10-100 μm) a lágytestben szétszórtan helyezkednek el, az állat elhalása után kis méretük
miatt könnyen feloldódnak. A makroszklerák (átmérő 3-30 μm, hosszúság 100-500 μm), amelyek
úgy helyezkednek el a sponginban, mintha tűpárnában lennének. Az iszapolási maradékból ezek a
tűk elszigetelten kerülnek elő, de sima felületük és szabályos mértani felépítésük alapján könnyen
felismerhetők. A szivacsok nagy részén a tűk összenőnek, és rácsszerű keretszerkezetet alkotnak.
A szimmetriaviszony szempontjából a tűk lehetnek egytengelyűek (monaxon); háromtengelyűek
(triaxon); négytengelyűek (tetraxon); illetve soktengelyűek (poliaxon). A tűk vége gyakran bütyök-
szerűen megvastagszik, a szomszédos tűkkel összenőve ellenálló vázat hozva létre. A másodlagos
mész- vagy kovabekérgezés még inkább szilárdíthatja a vázat.
A szivacsok ivartalanul és ivarosan szaporodnak. Az ivartalan szaporodás gyakori módja a
bimbózás, illetve a “gyöngysarj”- (gemmula) képződés, amikor az állat testében létrejött , fejlődésre
képes sejtek kiszabadulnak, és új szivacsot hoznak létre. Az ivaros szaporodáskor szabadon úszó,
csillós lárvák keletkeznek, amelyek a letelepülés után alakulnak át szivaccsá.
A szivacsok többnyire tengeriek, kis részük édesvízi. A fosszilizálódásra alkalmas, szilárd
vázú szivacsok mind a tengerben élnek, a mészszivacsok általában 100 m-nél sekélyebb vízben, a
kovaszivacsok jelenleg nagyobb, akár 5000 m-t is elérő mélységben. Valamennyien helyhez kötött
életmódot folytatnak. Szilárd aljzatot és nem túl erős vízmozgást igényelnek. Az agyagos üledékek-
ből rendszerint hiányoznak. Általában foltszerűen elterjedve élnek, a kedvező környezetben sok-
szor tömegesen. Gyakoriak a tenger alatt i üregekben, barlangokban, sziklahasadékokban.
A szivacsok kis csoportja (marószivacsok) az inbentoszban élnek. Ezek lárvái mészkősziklák-
ra vagy mészvázú szervezetek (korallok, kagylók, csigák stb.) felületére települnek, majd a szivacs
bemarja magát a szilárd anyagba, bonyolult csatornahálózatot építve ki, úgy, hogy csak a likacsok,
valamint kivezetőnyilások útján érintkezik a külvilággal. A marószivacsok a mészkő és a mészváz
pusztításában jelentős bioeróziós szerepet játszanak.
A szivacsok baktériumokkal, vízben lebegő növényekkel, egysejtű állatokkal, illetve többsej-
tűek elkülönült szerves anyagával táplálkoznak.