Homályzónák Zones d' Ombre - MEK - Országos Széchényi Könyvtár

szó, ez persze igen gyakran tényleg igaz. Ám ebből még nem következik, hogy eleverosszindulattal, előítéletesen kezelné és – valós súlyának, megkerülhetetlen voltánakmegfelelően – nem minden oldalú, olykor mélylélektani szintig lemenő elfogulatlan, mitöbb, beleérző megértésére törekedne… Mégis, a reakció – a megnyilatkozó vérmérsékletes a „delikvensről” kialakított korábbi vélelme, illetve saját (be nem vallott) ressentiment-fokafüggvényében – könnyen az lehet, hogy: a) Ő is? Pedig milyen rendes srácnak(pasasnak) látszott! Kár érte…; b) Aha! Szóval ő is! Mindig tudtuk, hogy nem stimmel velevalami!; c) Na végre! Most aztán bejött a mi utcánkba… stb. A másik „oldal” természetesendiszkréten háttérben maradó mértékadó prominensei pedig, épp ellenkezőleg, csupánkarrierépítő „helyezkedést”, valamiféle – úgymond – „(hozzájuk) dörgölőzést” lát ésláttat benne… (Ha ezt az eleve előítéletes „skatulyázást” netán mégis megúszná, kétdolgot mindenképpen előbb-utóbb megtapasztal. Egyrészt igazából nem nézik el neki,hogy – függetlenül személyes motivációitól – a vízválasztónak számító 1988–1991 közöttiidőszakban nem a „jó oldalt” választotta. Másrészt, ha – évei sokasodván – szakmaipályájára visszatekint, az a bizonytalan érzése támadhat, hogy mintha nem mindenkiengedhetné meg magának, hogy e tárgyban „megszólaljon”, az viszont szinte sosemderül ki, hogy – a feltételezhető hierarchikus meghatározottságokon túl – kik és hol osztjáka korlátozott számú passzusokat… Az pedig, hogy esetleg csupán arról volna szó,hogy különféle szubjektív és objektív okok (önérzet, gátlások, dac, magánéleti gondok,külhoni munkavégzés stb.) következtében a rendszerváltás hatalompolitikailag „legérzékenyebb”éveiben nem akart (s talán nem is tudott volna) „csapatot” változtatni, újradefiniálnihely(zet)ét, az senkinek nem jut eszébe, s talán tényleg indifferens. Marad teháta látszat – nincs velünk, tehát ellenünk lehet – és sportnyelven szólva, a bizony kétesértékű „tartalék” szerep. 6Még rosszabbul járhatnak azok, akik – eddigi munkásságuk minőségében s tudományos-politikaihitelükben bízva – fölteszik magukban, hogy ők bizony a végére járnak,mondjuk (hogy ne rögvest magyar példával éljünk), a Sharon-kormányt és az izraeli jobboldaltfeltétel nélkül támogató franciaországi nyomásgyakorló csoportok az ezredfordulóntapasztalható üzelmeinek, és feltárják a francia sajtóban kifejtett tevékenységük rejtettmechanizmusait.Az objektív tisztázó szándékból születhet ugyan izgalmas könyv, s szerzőjét övezhetiaz intellektuális bátorságnak kijáró többnyire persze csupán négyszemközt kinyilvánítottszakmai rokonszenv. Pascal Boniface-ot azonban, aki korábban a Francia Szocialista Pártegyik legbefolyásosabb külpolitikai tanácsadója volt, az FSZP vezetőinek címzett, a 2002.tavaszi franciaországi választások kimenetelét a szentföldi események prizmáján át bemutatóeredetileg belső használatra készült följegyzése, 7 egy a palesztin–izraeli konflik­6Lásd erről Borsi-Kálmán Béla 2008 (közelebbről: A cserejátékos lélektana, pp. 128–134.)7Lásd Boniface, Pascal 2001b. 2003.Töredék265